A lét elviselhetetlen könnyűsége (részletek)

Kundera

            "Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).

            De vajon a nehéz valóban szörnyű, a könnyű pedig csodálatos? 

A legsúlyosabb teher ránk nehezedik, leroskadunk alatta, földhöz lapít minket. Csakhogy minden korok költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb.

            Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadak, semmi jelentőségük nincs.

            Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?

Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta (fény, meleg, finomság, lét), a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű?

            Parmenidész így válaszolt, a könnyű pozitív, a nehéz negatív.

            Igaza volt vagy nem vol igaza? Ez itt a kérdés. Csak egy dolog biztos: a nehéz-könnyű ellentét a legtitokzatosabb és legsokértelműbb az összes ellentét közül.

            Az erotikus barátság íratlan szerződése feltételezte, hogy Tomás kiiktatja életéből a szerelmet. Amint megszegné ezt a feltételt, a többi szeretője másodrendű szerepre kényszerülne, és fellázadna.

            Ezért is szerzett Tomás egy albérletet, ahová Terezának el kellett vinnie nehéz bőröndjét. Tomás őrködni akart Tereza fölött, védeni akarta őt, örülni a jelenlétének, de semmi szükségét nem érezte, hogy változtasson életvitelén. Ezért nem akarta, hogy kitudódjék: Tereza nála alszik. Az együttalvás ugyanis a szerelem corpus delictije.

            A többi szeretőjével sosem aludt együtt. Amikor ő látogatta meg valamelyiket, a dolog egyszerű volt; akkor távozott, amikor akart. Kínosabb volt a helyzet, amikor a női jöttek fel őhozzá, s neki magyarázkodnia kellett, hogy éjfél után hazaviszi őket, mert álmatlanságban szenved, és képtelen elaludni egy másik ember szoros közelségében. Állításával nem is járt messze az igazságtól, de a fő ok ennél is kínosabb volt; azt nem merte elárulni szeretőinek: amint véget ért a szeretkezés, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy egyedül legyen; azt, hogy az éjszaka közepén egy idegen lény mellett ébredjen, kellemetlennek találta; a közös reggeli ébredés taszította;

 (...)

            Ellentétben Parmenidésszel, Beethoven a nehezet pozitívnak tartotta.  "Der schwer gefasste Entschluss", a nehezen meghozott döntés a sors hangjával párosult ("es muss sein"); a nehézség, a szükségszerűség és az érték - a három tartalmilag összefüggő fogalom: csak az nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van.

            Ez a meggyőződés Beethoven muzsikájából született, s bár lehetséges (sőt valószínű), hogy e magyarázatért inkább Beethoven értelmezői, mint maga a zeneszerző felelős, ma többé-kevésbé mindnyájan egyetértünk vele: az ember nagyságát abban látjuk, hogy úgy cipeli sorsát, ahogy Atlasz cipelte vállán az égboltot. Beethoven hőse metafizikus súlyok emelője.

 (...)

            A nőket hajkurászó férfiak kétféle, könnyen felismerhető csoportba sorolhatók. Az egyikben azok vannak, akik minden nőben a saját, szubjektív és sohasem változó női eszményképüket keresik. A másik csoport férfiait az objektív női világ végtelen sokszínűsége izgatja, az akarják birtokolni.

            Az első csoportba tartozók megszállottsága lírikus: önmagukat, saját eszményképüket keresik a nőkben, és mindig újra és újra csalódnak, mert mint tudjuk, az eszménykép sohasem található meg. Csalódásuk, mely egyik nőtől a másikhoz hajtja őket, valamiféle romantikus bűnbocsánatot ad állahatatlanságukra, úgyhogy sok hölgy még meg is hatódik ádás poligámiájuktól.

            A másik csoport megszállottsága epikus, s a nők semmi meghatót nem találnak benne; a férfi nem a szubjektív eszményképét vetíti a nőbe; ezért minden érdekli, és semmi sem okozhat neki csalódást. S éppen e csalódásra való képtelenségben van valami megbotránkoztató. Az epikus nőbolond megszállottsága az emberek szerint nincs bocsánat (nem váltja meg a csalódás).

            Minthogy a lírai nőbolond mindig ugyanazt a nőtípust üldözi, senki nem veszi észre, hogy váltogatja a szeretőit; barátai minduntalan kínos helyeztbe hozzák, mert képtelenek megkülönböztetni kedveseit, s mindig ugyanazon a néven szólítják őket.

            Az epikus nőbolondok (s Tomas nyilván éppen közülük való) a megismerést hajszolva mindjobban távolodnak a hagyományos női szépségtől, amellyel gyorsan elteltek, és őhatatlanul a kuriózumok gyűjtőiként végzik. Ezt tudják magukról, kicsit szégyellik is, és hogy barátaikat ne hozzák zavarba, nem mutatkoznak szeretőikkel a nyilvánosság előtt.

 (...)

            Ez annyira felizgatta, hogy felült az ágyban. Tereza mélyen aludt az oldalán. Tomas arra gondolt, hogy az álombeli lány egyetlen nőre sem hasonlított, akivel életében valaha is találkozott. A lány, akit legbizalmasabb ismerősének érzett, éppenséggel teljesen ismeretlen volt. Csakhogy mindig is pontosan őrá vágyott. Ha létezik valamiféle személyes Paradicsom, akkor ebben a Paradicsomban együtt kellene élniük. Ez az álombeli nő az ő szerelméneka "muss es sein!"-ja.

            Eszébe jutott az ismert mítosz Platón Szümpozion-jából: az emberek eleinte hermafroditák voltak; Isten kettészelte őket, s azóta a két fél bolyong a világban és keresi egymást. A szerelem önmagunk elveszett felének a sóvárgása.

            Tegyük fel, hogy ez így van: hogy mindannyiunknak van valahol a világban egy társa, akivel egykor egy testet alkotott. Tomas testének másik fele a lány volt, akiről álmodott. Csakhogy az ember nem mindig találja meg önmaga másik felét. Ehelyett elküldik neki a folyón fonott kosárban Terezát. De mi van, ha később találkozik a neki rendeltetett nővel, önmaga másik felével? Kit részesít előnyben? A kosárban érkezőt, vagy Platón mítoszának asszonyát?

            Tomas elképzelte, hogy egy mesebeli világban együtt él a megálmodott lánnyal. Villájuk ablaka előtt Tereza sétál el. Egyedül van, megáll a járdán, és végtelenül szomorú tekintettel nézi őt. És Tomas nem tudja elviselni ezt a tekintetet. Már megint a tulajdon szívében érzi Tereza fájdalmát! Már megint hatalmába kerítette a részvét, s elnyeli őt Tereza lelke! Kiugrik az ablakon. De Tereza keserűen azt mondja, maradjon csak ott, ahol boldognak érzi magát; taglejtései, melyek mindig zavarták Tomast és nem tetszettek neki Terezában, most is hevesek és nyugtalanok. Tomas megragadja ezeket az ideges kezeket, két tenyere közé szorítja, hogy megnyugtassa őket. És tudja, hogy bármikor otthagyja boldogságának hajlékát, bármikor otthagyja Paradicsomát, ahol az álombeli lánnyal él, és elárulja szerelmének "es muss sein!"-ját, csakhogy elmehessen Terezával, a hat nevetséges véletlenből született asszonnyal."